Posticum - Movimentum Iuventutis Christianae
Teiului u. 26, RO - 410477 Nagyvárad/Oradea/Grosswardein
Tel.: +40 259 431 398 Fax: +40 359 410 882
Email: info@posticum.ro
Web: www.posticum.ro
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31

augusztus

Ha az ember elképzeli Istent, nem megy, de ha nem képzeli el, akkor sem megy

Interjú Niklaus Brantschen svájci jezsuita atyával, zen mesterrel a nagyváradi Posticumban 2015. május 15. és 17. között tartott zen-elvonulás után

 

Először jár Romániában?
Igen.

 

Hogyan került kapcsolatba a Posticummal, és hogyan jöhetett most létre ez az elvonulás?
Én is kérdezem magamtól, hogyan jöhetett ez létre. Ma azt hallottam, hogy az elvonulás egyik résztvevője (Szentistványi Rita – a szerk.) említette a nevem annak idején Rencsik Imrének, a Posticum vezetőjének, és Imre aztán kapcsolatba lépett velem.

 

Hallott már korábban a Posticumról?
Nem. Először Imrét ismertem meg, amikor meglátogatott Svájcban. Tőle hallottam először a Posticumról. Aztán jobban utánanéztem, rákerestem az interneten.

 

És mit talált?
A honlap felébresztette a kíváncsiságomat. Meglepett, milyen jól dokumentált a Ház az interneten: sok kis filmet, szöveget, benyomásokat találtam, igazán profi honlap.

 

Említette az elvonulás alatt, hogy meglepődött azon, a csoport mennyire haladó. Ez valóban így van. Svájcban nagyon sok zen gyakorló van, így ott nem lep meg, hogy haladó csoportokkal találkozom. De azt gondoltam, hogy itt nagyon sok kezdő lesz, és mindent elölről kell majd magyaráznom. Végül azonban azt láttam, hogy a résztvevők már sokat gyakoroltak, felkészültek, fegyelmezettek, és ez meglepetés volt.

 

Lát-e különbséget a lelki alkatban, a négyszemközti találkozón (dokuszan) felhozott tipikus kérdésekben az itteni csoport és egy svájci vagy német elvonulás résztvevői között? Vagy úgy áll a dolog, hogy itt is, ott is emberekről van szó, és a problémák nagyon hasonlóak?
Két-három napja vagyok itt, és mind a 30 résztvevővel legalább röviden tudtam beszélni. Azt mondhatom, hogy az ember mindenhol ember: ülésnél fáj a térd, és a gondolatok vándorolnak Svájcban éppúgy, mint itt. És az idő a legtöbbeknek nagyon lassan telik meditáció alatt mindkét helyen. Tehát első ránézésre alig mutatkozik különbség. Ahol mégis látok eltérést, azok a kérdések. Itt nagyon gyakran felmerült, hogyan jön össze a zen a kereszténységgel, hogyan gyakorolhat valaki keresztényként, míg nálunk ez, ha nem is magától értetődő, a legtöbbeknek nem téma már. Ez kétségkívül egy különbség. De a kérdések terén is vannak egybeesések: például mit tehetek, ha a partnerem nem érti meg, nem fogadja el, hogy meditálok. Ez gyakori problémát jelent itt és ott is.

 

Hány éves korban lehet elkezdeni a meditációt? Esetleg már gyerekeknek is ajánlható?
Hadd kezdjem azzal, hogy felfelé semmiképpen nincs határ. Van egy zen-tanítványom, egy idős hölgy, aki jövőre tölti be a 100. évét, és még mindig jár dokuszanra (négyszemközti találkozóra). De vannak 18-20 éves tanítványaim is. A zen tehát nem ismer kort. Persze kérdés, hogyan vegyen rá az ember egy tinédzsert, hogy csendben üljön? Könnyebb a helyzet a gyerekekkel. Szülők mesélték nekem, hogy amikor otthon meditálnak, előfordul, hogy odajön a gyerekük, néhány percig velük ül, aztán tovább megy. Ez azt jelenti, hogy már van némi ráérzése a meditációra. Vannak arra kísérletek, és nemcsak a zenben, hogy gyerekekkel meditáljanak csoportban. A lényeg, hogy a gyakorlatnak egyszerűnek és megismételhetőnek kell lennie. Egyszerűnek és megismételhetőnek, mint egy lélegzetnek, vagy mint egy lépésnek. A gyerekeknek van érzékük a szertartások, a formák iránt, de úgy veszik, mint egy játékot vagy sportot. Komolyan meditálni ugyanakkor nem kell túl korán elkezdeni, hagyni kell erre időt. Azt mondanám, hogy körülbelül 18 éves kortól ajánlható a rendszeres meditáció, de nem szabad siettetni, 20-23 éves kor is teljesen megfelelő a kezdésre. Gyorsan kiderül, érett-e, kész-e, kellően motivált-e a fiatal az ülésre. Először gyerekként megtanulunk járni és beszélni, és amikor már eleget jártunk és eleget beszéltünk, és van egy kis élettapasztalatunk is, akkor eljön az idő, hogy csendben leüljünk és hallgassunk.

 

Egyszer megjegyezte, hogy Japánban szigorúbbak, merevebbek a zen-gyakorlás szabályai és formái, és ezeken mi itt Európában lazítunk. Mennyire szükséges és mennyire szabad megváltoztatni az eredeti formákat?
Jamada rósi, a mesterem azt mondta, hogy a zen haldoklik Japánban. Azt látjuk viszont, hogy tovább él az Egyesült Államokban és Európában, eközben változásokon megy át, és egyszer talán majd újra gyökeret ereszt Japánban. Éles megfogalmazás, hogy a zen haldoklik Japánban, de tény, hogy egyre kevesebbet meditálnak, és bár tele van az ország zen-templomokkal és -kolostorokkal, a valódi gyakorlás veszélyben forog. Amit mond, valóban így van, bizonyos formákat módosítunk, ez elkerülhetetlen. Egy szerzetes egy kolostorban megteheti, hogy hajnali 4-kor kel és kezd meditálni, de Nyugaton normális esetben ezt nem tesszük, hiszen nem vagyunk szerzetesek. A napi ritmusban ezért mindenképpen kell egy módosítás. Ami a formákat illeti, azt tapasztaltam, hogy bizonyos rituálék megtartása segítséget jelent: szútrákat recitálunk – például a Szívszútrát –, elmondjuk a négy nagy fogadalmat, vagy az asztalnál felolvasunk egy Thich Nhat Hanh-szöveget. Minden jó, ami segíti a csoportot. Ezért van az is, hogy étkezés után visszamegyünk a zendóba (a meditációs terembe), nem pedig szétfutunk az ebédlőből. A zenben határokat szabunk az individualizmusnak. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkit egyformára „idomítunk”, de a közös rituálékat tartjuk, mert erősítik a csoportszellemet. A szanga, azaz a közösség közösen járja az utat.

 

Mi az, ami nem változik a zen nyugati átültetésekor?
Minden módosítás ellenére azt kell mondanunk, hogy a zazen zazen marad, tehát az ülés ülés marad. Egy kis gondolkodás már gondolkodás. Nem lehet egy kicsit terhesnek lenni: vagy terhes valaki, vagy nem. Így van ez a tiszta ülésnél is. Japánban azt mondják: mu-nen-mu-so, azaz szavak és fogalmak nélkül ülni. Nincs az, hogy „még talán ezt egy kicsit, vagy esetleg azt egy kicsit”; nem: csak ülés. De ahogy mondtam, a formákban lehet bizonyos igazodás, anélkül, hogy ezt „felhigítanánk”. Az étkezésnél is csodálatos hagyományok vannak Japánban: ide tartoznak a konyhai szabályok, vagy az, hogy mit és mennyit eszünk az elvonulás alatt. A japánok azt mondják– ez egy általános mondás, nem zenes –, hogy csak kétharmad annyit kellene ennünk, mint amennyit általában eszünk, a maradék egyharmad már az orvosra megy. Az elvonulásokon egyszerű táplálékot esznek, könnyű, vegetáriánus ételeket, rizst, algát, tofut, és ez nagyon jót tesz. Ez megint egy olyan elv, ami könnyen átvehető. A spirituális utak a menüre is gondot fordítanak!

 

Hogyan lehet egy keresztény közegben meggyökereztetni és elfogadtatni a zent?
Személyesen nagyon sokat köszönhetek Hugo Enomiya-Lassalle-nak. Német jezsuita volt, aki 1929-ben misszionáriusként kiment Japánba. Azt mondták neki, hogy ha meg akarod értetni a japánokat, zent kell gyakorolnod. Így is tett, és észrevette, hogy nemcsak a japánokat, hanem magát is jobban megérti a zen gyakorlatok hatására. Az évtizedek alatt aztán a zen és saját kereszténysége teljesen összefonódott egymással. Lassalle egy mély meggyőződésű, autentikus, egyszerű ember volt jó humorral, és nem lehetett elkülöníteni benne, melyik tulajdonsága származik a zen-gyakorlásból, és melyik a kereszténységéből: önmagában egyesítette a kettőt. Természetesen ezt az egyesítést a gyakorlás tette lehetővé. Később több könyvet is írt a két hagyomány összevetéséről. Zent gyakorolt, de mint katolikus pap a rózsafüzért és a zsolozsmát is imádkozta, és minden nap misézett. Amikor Japánban a mesterénél, Jamada rósinál volt, reggeli után a zendó (meditációs terem) mellett mindig misézett azokkal a keresztényekkel, akiknek erre igényük volt. Azt tanultam tőle, hogy fontos az egyiket tenni, a másikat nem elhanyagolni. Egyszer, egy Jamadánál végzett intenzív zen-gyakorlás után azt éreztem, hogy nem tudok többé imádkozni. Lassalle-hoz mentem, és azt mondtam neki: „Hugo, nem tudok többé imádkozni”, mire ő azt felelte: „Igen, így van ez: ha az ember elképzeli Istent, nem megy, de ha nem képzeli el, akkor sem megy”. Tehát ha egy konkrét elképzelésem van Istenről, nem működik az ima, de bizonyos Isten-idea nélkül szintén nem megy. Aztán azt mondta: „Imádkozz nyugodtan tovább, vissza fog térni”. Ez nagyon felszabadító volt. Nem dráma, ha az ember nem tud imádkozni. Aztán ahogy tovább imádkoztam, észrevettem, hogy egyfajta „második naivitást” élek át. Tudtam konkrét formában, szöveggel imádkozni – például a Miatyánkot vagy a miseszöveget –, de tudtam egyszerűen azt is mondani: „én Istenem” vagy „ó, Istenem”. Ez is ima. És annak is elérkezett az ideje, hogy csendben, szavak nélkül Isten előtt álljak. Sokszor mondom, hogy Istent mindenütt meg lehet találni, és ezt a zenben is meg lehet tanulni: minden egyes dologban, akár egy csésze teában vagy kávéban, mindenben ott van. Istent mindenben meg lehet találni, akár még az imában is – ha helyesen végezzük! Fontos ugyanakkor kimondani: nincs olyan, hogy „keresztény zen”. Nem akarom megkeresztelni a zent. De van „zen keresztények számára”. Ezt gyakorlom én is, és elmondhatom, hogy hosszú folyamat volt a kettőt egymással összeegyeztetnem. Ma sok hozzám forduló ember nagyon örül annak, hogy mindkettőt gyakorlom – integráltam a zent, és meggyőződéses keresztény vagyok.

 

Egyszer azt mondta: ha minden zen, akkor semmi sem az. Hogy értette ezt?
A következő volt az összefüggés. A zen Nyugaton nagy visszhangra talált, mert valami idegen volt, ami egyszerre volt világos és jelentett kihívást. Amerikában és Európában nem kevesen kezdték el követni, és ma is sokan gyakorolják. De felütötte a fejét egy veszélyes jelenség is, mert sokan azt mondták: „Aha, ezt én is tudom csinálni, csak a földön kell ülni, és csendben lenni”, és beépítették a zent más praxisokba, például jógába vagy lelkigyakorlatokba. Ez önmagában ugyan legitim – gedo zennek, nem tulajdonképpeni zennek nevezik –, de ha ezt összekeverik a zennel, akkor „infláció” következik be, azaz felhígul és elértéktelenedik a gyakorlás. Ebben a kontextusban mondtam, hogy ha minden zen, akkor már semmi sem zen. De máshogy is megfogalmazhatom ezt. Ha megkérdeznék tőlem, miért van túl kevés zen mester Európában, azt felelném: nem túl kevés van, hanem túl sok. A döntő a tapasztalat, nevezetesen az üresség és a végtelenség tapasztalata, ezzel pedig az egység megtapasztalása, majd ennek áthelyezése a mindennapokba, a munkába, azaz az integráció. Jamada mester gyakran emlegette azt a koant – én magam is különösen kedvelem –, amely szerint le kell szállni az oszlop tetejéről. De először fel kell jutni oda!

 

Milyen formákat ölthet a kereszténység és a buddhizmus (avagy a zen) közötti párbeszéd?
Alapvetően több szinten lehet dialógust folytatni vallások, így a buddhizmus és a kereszténység között is. Az első az egyetemi szint, ez a kongresszusok világa. Aztán létrejöhet a találkozás a közös cselekvés szintjén, például buddhista és keresztény csoportok közös akciót hajtanak végre a békéért. De megtörténhet a találkozás a mindennapi életben is, gondoljunk csak az iszlám jelenlétére például Berlin Kreuzberg negyedében vagy számos más helyen. A közös cselekvés szintje az is, ha mondjuk egy plébánia egy buddhista csoport rendelkezésére bocsát egy helyiséget. És végül létrejöhet a dialógus a tapasztalat szintjén, a közös csendben, a közös szertartásokban is. Mindhárom szint fontos: jó reflektálni, jó közösen cselekedni, de egészen döntő közös tapasztalatot is szerezni.

 

Mikor tér vissza Romániába vagy látogat el Magyarországra?
Tervezve semmi sincs. De nagyon örülnék, ha újra lehetőség nyílna erre, akár itt, a Posticumban, akár a Manréza lelkigyakorlatos házban Budapest közelében, esetleg más helyszínen. Én nagyon sokat tanultam itt.

 

(Azóta kiderült, hogy Brantschen atya idén augusztus 22. és 28. között visszatér a Posticumba, itt tölti szabadságának egy részét. Bár lelkigyakorlatot ekkor nem tart, mindenki találkozhat és beszélgethet vele, aki ebben az időszakban a Posticum vendége lesz.)

 

Készítette: Borda Máté
Tolmácsként közreműködött: Bruncsák István
Fotó: Szaladják Tai Kyo István