Posticum - Movimentum Iuventutis Christianae
Teiului u. 26, RO - 410477 Nagyvárad/Oradea/Grosswardein
Tel.: +40 259 431 398 Fax: +40 359 410 882
Email: info@posticum.ro
Web: www.posticum.ro
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 1

november

Isztambul I.3.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megyek az utcán – az isztambuli történetek így kezdődnek. És van, a sokmillió (itt nincs túlzás) ember közt egy. A sokezer üzlet közt egy, ahova most belépek. Kitéve kövek, gyöngyök, és villák is, mert ebből meggörbítve karperec lesz. Bent van a műhelyben. Vastag szemöldöke van, tiszta Mála, csak ő férfi. Erős kék szemei vannak és erős szája. Tömzsi, alacsonyabb. Rögtön meghív teázni. Fűzök neked egy karkötőt. Jókai magyar nábobjából tudom, néhol ez elkötelez. Ha nem is, mert 21. század és turista vagyok, a háttér akkor is hasonló. Úgyhogy azt felelem, rendben, oda fogom adni a barátomnak. Azért elkészíti. Ragyog az egész ember és azt sem tudja, hova forduljon a nagy kedvességtől. Festő vagyok, mondom. Meg akar hívni másnap ebédre, nem fogadom el, vissza sem utasítom, csak nem megyek. De délután igen, meglepetésből. Kurd, az apósa a nagy Bazárban árul. Egyszer találkozunk is és meghív a boltjába a bazárba. A kurd szeretettel beszél Romániáról, akar menni oda üzletelni és nagy, tágra nyílt szemekkel kérdi tőlem, mit gondolok, érdemes? Persze, felelem, olyan ember kevés van Romániában, mint te. Nincsenek olyan kövek, mint nálad, nincs az a kínálat, főleg pedig nincsenek olyan árak. Ha ezzel az árral és ezekkel a kövekkel mész, jó üzletet tudsz kötni. Veszek tőle egy ékkő-láncot, nem vagyok ásványszakértő, tetszik a kő. Talán tényleg lapis lazuli, ha nem az, az sem érdekel. Szeretem a súlyát, az anyagát, igazi kő, ez a lényeg. Egyszerű madzagra van összefűzve, ez is megfelel. A kő a lényeg. Fel sincs nagyon dolgozva, félig van formája, félig brutális. Amikor a nyakamra teszem hűvös és húz, jobban vagyok tőle, érzem a földet, érzem, mi az a kő. Jócskán alkuszom az árból és utánam hagyja. A láncai között kevés van ilyen, a többi másik kő, vagy kövek és fém keverve, csicsásabbak. Ez itt pont rám várt. Boldog. Én is. Azt mondja, volt egy román barátnője. Nagyon szerette, még most is.

 

Megyek az utcán – másik bolt. Egy fémróló felengedve, kitéve semmi, az ablak az egész falat kiteszi, odabent egy férfi tekercseket bontogat. Régi bőröndből szedi elő, egymás mellett rengeteg tekercs. A férfi negyvenöt körül lehet, fehér hajjal és hegyes cipővel, amire fent görbe és hegyes orra válaszol. Fehér ingben, az itt szokott élére vasalt nadrágban szíjjal. Gyűrűt visel, nagy pecsétgyűrűt. A tekercseken japán tusok: tájak, emberek, vonal és folt egyaránt. Belépek. Maradhatok. Kiderül, egy franciaországi nemesi családtól szerezte őket, meghalt a nemtomki, utód, örökös, aki folytató lenne, és el kellett adjanak a holmiból. Ő elég olcsón vette – eredetiek. Életemben akkor látok először ilyen tekercset. Eddig a könyvtár reprodukcióit láttam. Most a különbséget is a kettő között. Van egy egyszerű kép, egy fa és alatta egy ember. Csak ennyi, de érzem, látom, amint fúj rajta a szél, pedig nincsenek repülő levelek és vonalak körös körül. Olyan könnyű, olyan semmi. Az ember ki-kinéz, nemsokára megjelenik egy lány. Művészetire jár, egy füzettel jön. Mutatja rajzait. Hamarosan elmennek majd a baráti körbe, a lány barátai, itt az egyik közeli kávézóban. Nézem az embert, nézem a lányt. Közvetlenek. Nézem a rajzait. Színesek, erős színekkel, élénk vonalakkal, zsírkréta. Nálam most semmi, amit mutathatnék. Inkább a tekercseket nézem. Némelyik finom szöveten van, apró pasztellmintáson. Másnap még ott lesznek, mondják, dél körül. Visszamegyek, leeresztett rólót találok.